Tudtátok, hogy a vékony héjú diót cinegediónak vagy cinegehéjú diónak is nevezik?
Gárdonyi Géza
A cinege
Egyszer nagy hideg volt. Az ablakokat jégvirágok nőtték be.
Az emberek bundában mentek ki a szobából; a fülükre is ráhúzták a sapkát, és
kék orral, könnyező szemmel tértek vissza. Azt mondták, hogy soha, mióta élnek,
ilyen hideg nem volt.
Juliska rálehelt az ablakra. A jégvirágok megolvadtak egy helyen a leheletétől,
és kerek tisztaság támadt ottan. Juliska kinézett azon a kertbe. Mit látott?
Hóval prémezett fákat, fehérséget mindenütt.
Az ablaktól néhány lépésnyire van egy almafa. Annak az egyik ágán egy madárka
ült. Piciny lába belesüllyedt az ágon fehérlő hóba. Szomorúan csipegett.
Egyszer csak lehunyta a szemét. A feje aláhanyatlott. A következő pillanatban
lehullott az ágról, és beleesett a hóba. A hátára esett. A lába az ég felé. Ott
is maradt mozdulatlanul.
- Istenem! - kiáltott fel Juliska. - Meghalt?
- Ki halt meg? - kérdezte Mariska.
- A kis madár. Megfagyott szegény.
Azzal kendőt kapott a vállára, és kifutott. Fölvette a kis madarat, és bevitte
a szobába.
Ott addig-addig melengették, mígnem egyszer csak fölemelte a fejét. Egy darabig
bágyadtan nézett Juliskára, azután felröppent. Rászállott a sifonér tetejére,
és onnan pislogott szét a szobában.
A leányok nevettek és tapsoltak, hogy így visszanyerte az életét a madárka.
Előhoztak egy üres kalitkát a kamrából, és hívogatták bele:
- Gyere bele, kis madár, ez lesz a te házad, adunk neked kendermagot, friss
vizet. Olyan jó dolgod lesz, mintha nyár volna.
A madárka azonban nem értette a hívogató szót. Rémülten kerengett ide-oda a
szobában. Olykor nekirepült az ablaknak, és nagyot dobbantott rajta.
Mindenképpen ki akart menni, vissza a tél rideg-hideg, havas világába.
Végre megfogták és beletették a kalitkába. Hogy vergődött a kis bolondos
cinege! Mindenképpen ki akart szabadulni.
Aztán mikor látta, hogy a leányok elvonultak a szoba túlsó sarkába, megállott.
A melle pihegett. Nagy ijedelemben volt szegény.
Hanem azután, mikor észrevette, hogy nem bántja senki, leugrott a kendermagos
vályúhoz, és evett-evett szegényke, és ivott rá nagyokat.
Néhány nap múlva megszelídült. Nem verte többé a szárnyával a kalitka drótjait.
Jólesett neki a meleg szoba meg a jó étel-ital. Egyszer mi nem jutott eszébe:
felült a legfelső ülőkére, és nótára gyújtott.
A leányok örvendezve állottak körül.
- Dalolj, dalolj, aranyos cinege!
És a madár dalolt, dalolt félig lehunyt szemmel, boldogan. Vajon miről dalolt?
Talán a tavaszról? Talán a napsugárról? Talán az ibolyáról? Talán egy másik kis
cinegéről, aki azóta megfagyott?
Az egész telet ott töltötte a kis madár. Jókedve volt. Meg is hízott. A tolla
élénkebb színben ragyogott, mint mikor odakerült.
Aztán jött a tavasz. A mezőn kizöldült a fű. Meleg napsugár szállott az égből.
Az almafa virágzott, s künn csicseregtek a fecskék.
A cinege kidugta a fejét a drótokon, és szomorúan nézett ki az ablak üvegén át
a szabadba. Nem dalolt többé.
Csak ült elgondolkozva, szótlanul.
- Most már eresszük el - szólott Juliska -, látom, hogy kívánkozik.
- Jaj, ne eresszük el - felelt Mariska -, ki énekel akkor nekem?
- Ejnye, te szívtelen - szólt Juliska -, hát te csak arra gondolsz, hogy
énekeljen neked; nem látod, hogy ő szegény milyen szomorú? Ez nem sárga-fekete
kanári, nem rabnak született madár, ez a szabadság madara, börtön neki a
kalitka. Meghalna bánatában, ha zárva hagynánk.
- Hát jó - szólt Mariska -, eresszük szabadon.
De mikor a kis cinege kiröppent és eltűnt a fák lombjai között, Mariska mégis
sírva fakadt. És hát Juliska is törülgette a szemét.
- Isten áldjon, kis madár - mondogatták a kendővel integetve.
- Isten áldjon - mondotta Mariska -, sohasem hallom többé a te szép
éneklésedet.
Másnap, ahogy ott ültek a szobában, az ablakon át beszálló napfényben, egyszer
csak egy ismerős madárdal hangzik az ablakon át.
Ott volt a kis cinege. Ült a barackfán. Énekelt Mariskának meg Juliskának.
